Trianon 100 Letenyén
Június 4-én délután 16 órakor Letenyén is megszólaltak a harangok, jelezve a trianoni békediktátum aláírásának századik évfordulóját.
A Szentháromság templom melletti trianoni keresztnél és emlékműnél Letenye Város Önkormányzatának Képviselő-testülete nevében - Farkas Szilárd polgármester távollétében - Mikóné Farkas Ildikó alpolgármester mondott beszédet, majd Aigner Géza plébános szólt az egybegyűltekhez.
A megemlékezést követően a trianoni emlékműnél elhelyezett mécsesek fellobbanó fényei hirdetik Magyarország határainak jogtalan megcsonkítását, a máig elfogadhatatlan diktátumot.
Mikóné Farkas Ildikó alpolgármester így emlékezett Trianonról.
"Tisztelt Megemlékezők!
Még frissek az emlékezés virágai, melyeket vasárnap helyeztünk el a hősök emlékműveinél. Akkor néhány percig a nemzet nagyjait idéztük magunk elé, azokra az emberekre gondoltunk, akik az első és második világháború idején az életüket tették a haza oltárára.
Ma ismét forgassuk vissza a történelem kerekét az első világháborút követő időkre!
A fegyverek elcsitultak. A háborút lezáró feltételeket a magyarok részvétele nélkül határozták meg a párizsi békekonferencián, amelyen a győztes nagyhatalmak Európa új rendjéről döntöttek. Gróf Apponyi Albert 1920. januárjában mondott Magyarország érdekében védőbeszédet, melyben többek között bírálta a békefeltételek szigorúságát. Ez a beszéd nem hozott változást, a békefeltételek az év májusában átadásra kerültek a magyar delegáció számára, amely azokat elolvasva, lemondott. A diktátumot ezután Benárd Ágost népjóléti és munkaügyi miniszter és Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ, meghatalmazott miniszter látta el kézjegyével. Tiltakozása jeléül Benárd Ágost a dokumentumot állva írta alá.
Az aláírás eredetileg kitűzött időpontjában, 1920. június 4-én 10 órakor Magyarországon megszólaltak a gyárak szirénái, az iskolákban, hivatalokban gyászszünetet rendeltek el, 10 percre leállt a közlekedés, bezártak az üzletek, a nemzeti zászlót mindenütt félárbocra eresztették. Gyászolták az állam területének elveszített kétharmadát, iparának 38, nemzeti jövedelmének 67%-át, és azt a 3,2 millió magyart, akik az új határokon túlra kerültek.
Németh László azt mondta: Trianon után a nagy gond nem a póznák voltak, hanem a magyarok, nem az ország, hanem a nép.”
A trianoni békediktátum máig meghatározza Magyarország és a környező államok határait, de amíg a magyarság egészében megvan az összetartozás tudata, az egymásért érzett felelősség, a nemzet érdekeiért vállalt szolgálat, addig ez a nemzet együtt erősödik.
Ma, amikor itt állunk egymás mellett, megkérdezhetjük: ki is a magyar? Aki itt, e hazában született, dolgos felnőtt emberként itt nevelt gyermeket, itt, e földbe temették el, vagy aki az anyaországtól távol, lelkében féltőn őrzi anyanyelvünket, a magyar hagyományokat, netán aki fennhangon hirdeti, hogy magyar?
A választ Illyés Gyula szavaival adom meg:
„Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog ... hogy kit tartsunk igazán magyarnak? Nem könnyű vizsga ez. Itt a lelket kell kitenni.” – írja az író.
Tisztelt Emlékező Letenyeiek!
A közelmúltban a magyar kormány törvényben adott magyar állampolgárságot az akkor kilencven éve tőlünk elszakított magyarságnak, és törvényt alkotott a Nemzeti Összetartozás melletti tanúságtételről, és az Ország Házában megemlékeznek történelmünk tragikus napjáról, 1920. június 4-ről.
A mai napon éppen száz éve, hogy összetart bennünket a trianoni békediktátum okozta fájdalom. Merítsünk erőt múltunk elszomorító napjaiból, de tegyük ezt csendesen! A történelem viharait átélve jól tudjuk, hogy az igazi erő nem a legfelső hangból jön, hanem belső lényünkből fakad.
Ez a mai nap nem csak attól más a többitől, hogy pontosan száz éve, 16 óra 27 perckor szakították el tőlünk országunk egyes részeit, hanem attól is, hogy itt, ma a nemzeti lobogónk mellett emlékezünk. A piros, fehér, zöld színű zászló, amely az együvé tartozás, az egy közösség összetartó erejének szimbóluma, mindannyiunké, kinek szíve magyarként dobban, éljen ő e gyönyörű kis hazában, vagy a világ bármely részén. Ez a zászló jelképezze, azt is, hogy megőriztük szívünkben a Nagy-Magyarországot, valamint azt is, hogy képesek vagyunk mi magyarok, közösen, együtt, csodákat alkotni.
Azt remélem, hogy itt mindannyian, s azok is, akik most nincsenek velünk, szívünk minden melegével, s a jövőbe vetett hittel megfogalmazhatjuk, hogy mi magyarok, határon innen, és túl, ezer szállal kötődünk egymáshoz, „egy vérből valók vagyunk”, összetartozunk.
„Magyarnak születtem! Ünnepnapon szőtted
Számomra e sorsot népek Istene!
Taníts meg, én Uram, milyennek kell lennem,
Hogy igazabb, hívebb, jobb magyar legyek!”
Sajó Sándor idézetével köszönöm megtisztelő figyelmüket.
Isten áldja Önöket, Isten áldjon mindannyiunkat!
"De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat.”