Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

Rabszolga volt Németországban - Egy magyar nő kálváriája

A magyar devizahiteles Katona Erika sok év elteltével tette közzé németországi tapasztalatait. Így:

 

nemetorszag-munka.jpg

 

"Annyira bálványozzák sokan a németeket, hogy kezd tele lenni a tudatom. Bálványozzátok a szociális hálójukat, amiről gőzötök nincs, milyen áron élvezhetnek! Úgy gondolom, épp elég idő telt el, hogy higgadtan írni tudjak élményeimről.


2007-ben egy barátnőm találta a hirdetést, hogy Németországba keresnek gyárba munkásokat. Devizahiteles voltam, és már akkor kúszott felfelé a törlesztőrészlet, gondoltam szerencsét próbálok. Legnagyobb meglepetésemre sikerült nyelvtudás nélkül. Könnyű fizikai munka, azt mondták. Hát igen.... Azóta rájöttem a relativitás lényegére.


Nagy izgalom, nagy várakozás. 17-en indultunk ki akkor, autókonvojban, kézzel rajzolt útvonallal felfegyverkezve. 1000 km... Nagy kaland volt nekem, aki addig csak a szlovákokig, és románokig jutott csak el, az is gyerekkor távolába veszett!


14 órás autózás, két eltévedés után csak odaértünk. Az első sokk a szállásnál ért. Vasútállomás mellett, egy öreg épületbe vittek. Akkor még szerencsém volt, 3 ágyas szobába kerültem. Vaságy, ócska munkahelyi vasszekrény, egy asztal 4 székkel. A hűtőt már a csajok lomizták össze, nem volt eredetileg. De volt nő, akitől megkérdezték, ideiglenesen elfogadja-e, hogy fiús szobába kerül, mert nem volt máshol hely. Határozottan koedukáltak voltunk.

 

Tárgyak, lomok, amiket valahová találomra leszórnak. Egy szintnek, vagyis 26 embernek, egy konyha jutott. Egy tűzhely, két rezsó, egy 4 személyes konyhaasztal. A konyhában volt egy mosógép, és egy ruhaszárító(szintén 26 főre!), és nevetni fogtok, a bal falon két mosdó, és egy zuhanyzó, sima paravánnal elkerítve! Egy légtérben főztünk, ettünk, fürödtünk, és mostunk. Még szerencse, hogy a két vécé azért külön volt. Aznap úgy sírtam álomba magamat. Akkor csak a büszkeségem tartott ott, nem szeretek megfutamodni.


A második sokk a munkahelyen ért másnap. Már mikor közeledtünk, iszonyatos bűz csapott meg, öklendeztem tőle. Elképzelésem nem volt, hogy fogom ezt bírni! Kutya-macska konzerveket, ropit csináltak ott. Később rájöttem, hogy miért a bűz. Takarítás itt-ott a kanyarban, a gépek réseibe beszorult hús bomló szaga nyár közepén, ez adta a bűzt. Csótány hegyek. Ha leraktál egy ruhadarabodat, célszerű volt kirázni felvétel előtt.


A szerződés szerint 3 hétig dolgoztunk 8 órában minden nap, és egy hét szabad(A munkaruhát magunknak kellett megvenni, még a munkavédelmi cuccokat is, mint acélbetétes cipő, kesztyű, sapka, stb.).
Első munkám bemelegítésnek, régi raklapokon kellett átnézni a dobozokat, és kidobni a megromlott konzerveket. Még szerencsém volt, ha csak felpüffedt a konzerv, a rosszabb az volt, mikor a gázok szétvetették, és már fürtökben lógtak a kukacok, a feketedő, bűzös masszán. 3 napig enni sem tudtam, csak hánytam...hánytam...és hánytam.


Egy hónapig csináltam ezt, aztán gépre kerültem. Legalább a kukacok elmaradtak.
Ketten szedtünk egy címkézőgépet, dobozba raktuk, majd ketten raklapra rakták. Első hangzásra ez elfogadható, ha a tempót nem néztem volna. Egyszer megnéztem a gépet közelről egy állásnál, a normál sebesség 10-szeresére volt állítva! 20 perc alatt lezúdult közel 800kg-nyi konzerv!!!! Egyszer bemérgesedtem, és lesöpörtem az asztalról az összes konzervet. Képtelenség volt abban a tempóban szedni. Akkor egy kicsit visszavették, de ha nem figyeltél, azonnal felgyorsították. Nem hiába nem dolgozott ott egy német sem!

 

Egyedül a gyárigazgató volt német. 26 országból voltunk ott rabszolgák. Európát a magyarokon kívül két olasz, egy lengyel, és pár orosz képviselte. A többiek mind az afrikai kontinensről jöttek. Törökök, arabok, négerek, indiaiak. Kegyetlen munka volt! Én akkor azt mondtam, életemben nem tudtam, mi a munka. Két hónap alatt 15 kg-ot fogytam, mint egy kísértet, úgy néztem ki. A gyerekeim döbbenten szemléltek, mikor hazajöttem 7 hét után először.


Természetesen semmi nem úgy lett, ahogy a szerződésben volt. Nem volt szabadság, nem volt műszakpótlék, ünnepnap, vasárnap is annyiért dolgoztunk, mint hétköznap. Éjjel annyiért, mint nappal. 5 eurós órabér....karácsonykor is....( Óóó, de hogy zokogtam szenteste! Első karácsonyom a gyerekeim nélkül. Fájt, nagyon fájt!!!) Táppénz nem volt, beteg sem lehettél. Egyszer lázasan a szálláson akartam maradni, és üvöltöttek velem, hogy nem dedóban vagyok! Vagy megyek dolgozni, vagy takarodjak haza. Orvoshoz vinni? Ugyanmár, hol éltek?? Egy fiúhoz már csak akkor hívtak orvost, amikor nem tudott felkelni, félrebeszélt a láztól. Könnyen beszéltek, akkor már dühöngött a válság itthon, munkanélküli hegyek voltak.
Emberi méltóság? Az milyen? Hogy néz ki? Eszik, vagy isszák?


Ha szóltak, hogy holnap 16 óráznod kell, akkor holnap 16 óráztál. Ha azt mondták, a héten 4-szer 16 órázz, akkor 4-szer 16 óráztál. Ha épp hazaértél, még át sem öltöztél, se nem ettél, és jöttek, hogy takarítani kell az irodákat, akkor mentél. Hetente 2-3 ember összeesett a munkahelyen a kimerültségtől. Oda se neki! Felmosták, és egy fél óra múlva húzta az igát ismét. Egyszer egy 56 éves nő meghalt. Kimerültségtől. Nem bírta a szíve a túlterhelést. Rendőrség, nagy balhé, de aztán tudtommal nem lett belőle semmi. A gyár sok pénzzel támogatta Bretten városát, megtehetett mindent. Törvényen felül állt. 2 év alatt egy ellenőrzést sem tapasztaltam, még csak munkavédelmit sem.


 A gyár hazaszállíttatta, eltemettette saját költségen, a család száját befogta 3 millióval, és az élet ment tovább. Mit számít egy gyár életében egyetlen emberélet?! Devizások voltak ők is. A legtöbbünk az volt, akit közelről ismertem. Sok nyomorult egy rakáson.


Egyszer engem is ért komoly baleset. Már műszak vége volt, fel akartam tölteni kartonnal a sort a következő műszaknak. Nálam magasabb stóc perforált kartonból kellett egy nagy adagot letépnem. Nem jött, és én iszonyú fáradt voltam, és ideges. Rántottam egy nagyot rajta. Teljes erőből bele a szemembe a sarkát. Dőlt a vér, a könny, semmit nem láttam. Sikítozni kezdtem. Visszavittek a szállóra, hogy majd jönnek értem, és elvisznek orvoshoz. A szobatársaim rohantak gyógyszertárba kötszerért, fájdalomcsillapítóért, mostak le. Este 9-ig vártam a konyhában ücsörögve, hogy orvoshoz vigyenek. Én nem láttam, a lányok mondták, hogy borzalmasan néz ki a szemem, a szemgolyóm is sérült.

 

Pénzem nem volt, és csoportos biztosításunk volt elméletileg. Legalábbis a pénzt vonták rá rendszeresen, de én kételkedtem,hogy fizetik, azt tapasztalva, hány embert nem vittek orvoshoz. 9-kor feladtam, lefeküdtem. Rettegés, és fájdalom. Ez maradt meg bennem. Egy napig maradhattam a szállón, aztán mennem kellett dolgozni. Úgy, bekötött szemmel. Jumbauerrel, az igazgatóval összefutottam, ahogy húztam a 370 kg-os kocsit éppen, mindennek nekimenve, mert fél szemmel is homályosan láttam, szinte csak körvonalakat. Azt mondják, döbbenten nézett utánam, de nem tett semmit. Szó nélkül tudomásul vette, hogy az ő gyárában fél szemmel is lehet dolgozni. Húztam a kocsit? Húztam! Nekimentem dolgoknak? Neki! Okoztam ezzel kárt? Csak magamban. Akkor hiba egy szál se, igaz?


Akkor itthon akartam maradni. Amikor hazajöttem, egy hétig csak ültem a tavacskám partján némán. Méláztam, hogy ember vagyok-e még? Meredtem a vízre, és tökéletes üresség a fejemben. Azt hiszem, kicsit összeroppantam. A gyerekeim meg tehetetlenül néztek. Nem tudták, hogyan segíthetnének. A hét végén mondtam a lányomnak, hogy nincs erőm visszamenni. Képtelen vagyok rá. Ő csak annyit kérdezett: Anyu! Tisztában vagy azzal, mekkora munkanélküliség van itthon? 2008. augusztusát írtuk akkor... És belenéztem a szemébe. Végtelen kétségbeesés. Akkoriban már a hiteltörlesztőnk 100 ezer fölött járt jócskán, az ő fizetése nem takarta volna, a fiam pedig még tanult. Egy hetet kérek csak! Elmentem orvoshoz, kiírattam magam. A táppénzes papír táppénzzel nem járt, csak a kirúgást úsztam meg vele. Egy heti béremet áldozhattam csak be. Olyan nehezen soha nem keltem útra, mint akkor. Minden erőmet össze kellett szedni hozzá.


Aztán teltek a hónapok, éltem kis robotéletemet. Munka, és alvás. Ugyanis akkorra már minden nap 12 óráztunk. Élni mikor? Egyik nap olyan, mint a másik. Küzdelem minden percért. Már fel sem vettem, ha üvöltöztek velem. Ha úgy beszéltek, mint a kapcájukkal. Csak túlélni azt a napot. Meg a következőt.
Egy eset ragadt meg bennem nagyon. A magyarok ott is jó magyar szokás szerint széthúztak, marták egymást. Simán átgázoltak egymáson. Egy, egyetlen eset volt, mikor összefogtak pár perc erejéig, és az maga volt a csoda!


Lengyel termelési vezetőnk volt, aki igen gyűlölte a magyarokat. Már csak a korbács hiányzott a kezéből, mikor velünk kommunikált. Élvezte, ha a legmocskosabb munkát adhatja nekünk. Egyszer egy fiút nézett ki magának, rászállt. Épp nekem raklapozott a srác, mikor odajött, és nekiállt üvölteni vele, gőzöm nincs, miért. A fiúban még pislákolt némi büszkeség. Felvágta a fejét, és jó hangosan el kezdte énekelni a Bunkócskát magyarul. Azonnal csatlakoztam hozzá, majd még egy, és még egy. A második versszakot már minden magyar énekelte, zengett tőlünk a hatalmas csarnok. Csak álltunk a gépek mellett, és énekeltünk. Megállt a termelés. Az oroszok, olaszok értették a dal üzenetét, ismerték, megmerevedtek rendesen. A muzulmánok csak annyit láttak, hogy itt komoly dolog van, érezték a pattanásig feszült légkört. Dorotheánk vérvörös lett, majd dühöngve kiviharzott a csarnokból. Mi, magyarok, egyszer az életben őszintén néztünk egymás szemébe, és mosolyogtunk. Győztünk! Kicsi győzelem, de győzelem. Abban a pillanatban jó volt magyarnak lenni. :)


Kár, hogy csak egy röpke pillanat volt. A napok futottak tovább, kicsit talán kevesebb szívatással. Aztán megjelentek az első magyarok 3 eurós bérért, és éreztük, hogy ez a vonat számunkra lassan végállomáshoz érkezik. Túl drágák vagyunk az 5 euróval, mikor tombol a válság, tömegeknek nincs otthon munkájuk. Így is lett. 2009. tavaszán 60 embert elküldtek a régiek közül. Aki maradhatott, levitték 4 euróra a bérüket.
Szóval hazajöttem. Mázlim volt, hogy 2 hónap után visszavett a cég, ahonnan kimentem.


Ma már oly távoli, meseszerű az a két év.... Két évet loptak el az életemből, amikor nem éltem, csak fizikálisan léteztem. Ami maradt belőle, pár ember barátsága. Szelphi kedves mosolya, Fatme ölelése, mikor vígasztalt, az örökvidám Mojzi mókázásai, Tempo, egy néger fiú csodálatos tenorja, ahogy áriát énekel hivatásos énekeseket megszégyenítő hangon cukorkáért. Az érzelmek ott felerősödtek. Sokkal intenzívebben szerettünk, és gyűlöltünk. Talán ezzel igazoltuk, hogy még élünk. Hogy még emberek vagyunk. Soha nem feledem azokat, akik segítettek, hogy ember maradhassak. Hogy túléljem a poklot.


A töredékét nem meséltem el, amik ott történtek. Így is túl hosszúra sikerült, azt hiszem.
Szóval ennyit Németországról. És ennyit, miért is várják a migránsokat tárt karokkal. Kell a rabszolga az ehhez hasonló munkahelyekre. Van számos!!! Amit európai ember nem végez el. Legfeljebb még a “hülye magyarok”.
A gyár ma is működik. Talán változott valami. Hallom, tavaly a rendőrség 80 fővel megszállta a gyárat. Törvényes munkaidőkeret túllépése, és adócsalás miatt. Ma legalább 300 euro nettóval kevesebbet keres ott a rabszolgasereg, mint még mi.
És épp ma olvasom Merkel eme kijelentését:
 
Merkel: Azért segítettünk Magyarországnak, mert valakinek meg kellett mentenie Európa méltóságát.


EURÓPA A MÉLTÓSÁGÁT OTT VESZÍTETTE EL, MIKOR RABSZOLGAKÉNT KEZDTE KEZELNI AZ EMBEREKET! EURÓPÁNAK NINCS MÉLTÓSÁGA, MÍG TÖMEGEK KIZSÁKMÁNYOLÁSA FOLYIK A TERÜLETÉN!!!!!!!!!! Európának csak szégyene van a XXI. században, azt hiszem. Merkel fogalomzavarban szenved, a gőgöt keveri a méltósággal."

(Forrás: Katona Erika - Facebook)

 


loading...