Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe


Kopaszon, erőtlenül sem féltem a haláltól, tudtam, hogy meggyógyulok!

2015.06.30

2013. szeptemberében kezdődött el a rémálom, ami megváltoztatta az életemet és engem is. Hihetetlen, hogy egyik pillanatról a másikra hogy tud összeomlani minden, az addigi életed. A dolgok, amikről azt gondolod fontosak, jelentéktelenek lesznek, és valóssá válnak, amiket addig csak a filmekben néztünk. És hiába is keresünk magyarázatot, nem találunk, csak kapaszkodunk a reménybe, és bízunk, imádkozunk akárkihez, aki meghallgat.
Én győztem. Erősebb voltam, mint a betegség, amire már életem legnagyobb tanítójaként tekintek.

 

 
Gennyes mandulagyulladás. Egy egyszerű betegség, amiből a legtöbbünk néhány lázas nap után kilábal. Nálam viszont a vérvétel eredményei jelentették a kegyetlen hír előszelét… A nagyon alacsony véralvadási szintet jelző értékeim hetek múlva sem javultak, a kórházban töltött napok ellenére sem.
Az eredmények romlása után 2013.11 07-én csontvelővételre kellett kórházba feküdnöm. Rettegek a tűtől, így amikor a szegycsontból való csontvelővétel következett, 5 nővérnek kellett lefognia. Akkor még nem sejtettem, hogy néhány hónap múlva, szinte immúnissá válok a tűkre… Délutánra az orvos már ígérte az eredményt, a családommal együtt izgulva vártuk a hírt, bár akkor még nem is mertem igazán belegondolni, mik az opciók.
11.08-án összeomlott a világ, amiben addig éltem. Kicsúszott a lábam alól a talaj. Az orvosom leült velem szembe a szobába és elmondta a diagnózist. Myelodysplasiás szindróma (MDS): Olyan betegség, amikor a csontvelő működése szép lassan leáll. A vérben nem termel egészséges sejteket. Ez vérzékenységhez, az immunrendszer csökkenéséhez, vérzésekhez vezethet. Jelentős a heveny leukaemia kialakulásának a kockázata. Ebből az ember vajmi keveset ért, abból viszont annál inkább, hogy túl későn derült ki, ezért csak a csontvelő transzplantáció menthet meg. Dönthetek úgy, hogy nem vállalom, ebben az esetben kb. 2 évet élhetek még. A kezelés során kemoterápiát fogok kapni, amitől kihullik majd a hajam…
A szavai visszhangoztak a fejemben, sértették a fülemet, úgy éreztem, parányira zsugorodok a hófehér kórteremben, hogy ez nem lehet a valóság, mindjárt felébredek és véget ér a rémálom. De sajnos nem ért véget… igazából innen kezdődött. Zokogtam. Nem tudtam, mi ez a betegség, nem tudtam, mik az esélyeim, de egyet biztosan tudtam: élni akarok, és le fogom győzni! Az első kiborulás után végig pozitívan álltam hozzá, fel sem merült bennem olyan opció, hogy nem sikerülnek a kezelések és a transzplantáció. Élni akarok! Előttem az élet, annyi mindent szeretnék még csinálni.
 
Új időszámítás kezdődött. Egy olyan időszak, amit senkinek sem kívánok, de aminek rengeteget köszönhetek. Csontvelő donorra volt szükségem, amint lehet. Az első teendő, hogy a megvizsgálják, a húgom alkalmas-e erre. A húgom a legjobb barátom, lelki társam, akiért bármit megtennék. A kis testvéremet, akit nekem kéne óvni, védeni mindentől, most azért vizsgálják, hogy alkalmas-e arra, hogy megmentse az életemet. Sajnáltam őt, tudtam mekkora teher lehet ez neki, és tudom, mennyire bántotta, hogy nem felelt meg donornak… Így decemberben felkerültem a őssejt transzplantációs várólistára, Németországba.
Borzalmas időszak következett. Rengeteget voltam kórházban, borzasztó gyenge volt az immunrendszerem, folyton beteg voltam, magas lázzal járó mandulagyulladás. Nem tudtam sem beszélni, sem enni.
2014.04.30-án végre megcsörrent a telefon, a hívás, amire hónapok óta vártunk, ami végre reményt adott a gyógyulásra: találtak megfelelő donort. Hosszú idő után először végre boldog voltam. Volt időm felkészülni mindenre a transzplantációt illetően, azt gondoltam tisztában vagyok mindennel, de az orvos olyan mellékhatást közölt velem, amire nem lehet sem felkészülni, sem megemészteni. Ezeket megélni annyira fájdalmas volt, hogy még most sem tudok beszélni róla….
Úgy éreztem, feladom. Ez teljességgel feldolgozhatatlan egyedül. Segítségre volt szükségem, nem tudtam már kezelni a dühöt, a haragot és a csalódottságot, hogy miért éppen én, miért velem, és miből merítsek most erőt.
Kevés lehetőségem volt, de ott voltak például az új barátaim, akiket a kórházban ismertem meg, és akik olyanok voltak nekem, mint egy váll, amire mindig támaszkodni lehet, pedig az ő válluk épp olyan gyenge volt, mint az enyém. Sőt… Mind betegek voltak, a baj összeköti az embereket. Sorstársak voltunk.
Annával egy napon tudtuk meg, hogy betegek vagyunk, s attól a naptól kezdve megosztottuk egymással a saját történetünket, örömünket, bánatunkat, a lelkünket… Annának is meg volt a transzplantációs időpontja, együtt örültünk, de sajnos nem sokáig, mivel kiújult a leukémiája, így nem tudták elvégezni a transzplantációt nála, kórházba került, ahova én is követtem, mert újra begyulladt a mandulám. Ahogy közeledett az időpontom, ami megmentheti az életem, egyre rosszabbul lettem. Nem tudtam felkelni, csak aludtam és feküdtem, a mosdóba sem tudtam egyedül elmenni. Anyukám volt a támaszom, aki úgy ült mellettem naphosszat az ágyam szélén, mint egy angyal. Nélküle nem ment volna.
Picit sikerült összeszednem magam. Hálás vagyok ezekért a napokért is, mert Annának hála, ekkor ismertem meg Lillát és Petit is, akik szintén leukémiásak voltak. Együtt küzdöttünk, szembe nevettünk a betegséget, vidámságot csempésztünk kórházi ridegségbe. A kemoterápiás kezelések között kiszöktünk a kórházból, lángosoztunk, és néhány órára elfelejtettük, hogy mindnyájan az életünkért küzdünk, ami olyan, mint egy apró, száraz falevél a tenyerünkben, amit bármikor elfújhat a szél… De hittünk benne, hogy mi fogunk nyerni.
Sajnos volt, akinek nem sikerült... Marci, akit én csak látásból ismertem, elment. Nem használtak a kezelések. A beteg emberek és családok közössége olyan erős és összetartó, hogy azt megható látni. Marci édesapja a fia halála után bement Annáék kórtermébe, és azt mondta: tartsanak ki! Attól, hogy az ő fiának nem sikerült, ők még igenis győzhetnek, és győzni is fognak…
2014. 06. 18-án feküdtem be a fél steril szobámba. A nővér reggel besétált a hajnyíróval.
Hónapok óta készülök erre lelkileg, de amikor a gép duruzsolt a fülembe, és hullottak a tincseim, sírtam… A filmekben van az a pillanat, amikor a kopasz lány drámaian belenéz a tükörbe. Sajnáljuk… Na, amikor te magad vagy az a kopasz lány, az idegen tekintet, a te arcodon patakzó könnybe tapadnak bele a hajszálak, az leírhatatlan… Nem én voltam az, aki visszanézett rám, de tudtam, hogy ez itt még csak a történet eleje...
Addig fel sem fogtam igazán mi következik, amíg nem jött a kezelőorvosom, hogy berakja életem első kanüljét és elmondta, mi vár rám…
 
22-es épület, 3. emelet, 8-as ajtó, steril boksz. Egy ágy, egy fiókos szekrény, egy asztal, egy szék, mosakodó tál, és egy WC-nek nem nevezhető műanyag doboz. A steril szobám, ahol eldőlt az életem. Teljesen hangszigetelt, az ablakon kinézve is csak néhány fa látható.
Csak telefonon beszélhettem a családdal és barátaimmal. Néhány négyzetméteren összezárva hetekig csak én, és a betegségem. Meg persze a félelmeim és a gondolataim, amiktől gyakran úgy éreztem, megőrülök.
A „látogatások” során a család az épület oldalán található kis erkélyen állt, kaputelefonon beszéltünk, alig láttam belőlük valamit, pedig semmit sem szerettem volna jobban, csak hogy megöleljenek és azt mondják, minden rendben lesz. Napi 3 adag kemoterápiát kaptam, de a bezártság sokkal rosszabb volt ennél is. Június 27-én hajnali fél 1-kor ébresztett fel az akkor éjszakás nővér, hogy meghozták az őssejtet, az esélyt egy új életre, a gyógyulásom kulcsát. A kanulön keresztül folytak belém az őssejtek, és én sírtam...imádkoztam, reménykedtem, hogy jó lesz, jó kell hogy legyen, nincs más lehetőség! Meg fogok gyógyulni! 
A transzplantáció mellékhatásaként levált a nyálkahártya a számról, a nyelőcsövemről és a gyomromról, a torkom és a fejem nagyon fájt. Hasmenés, hányás, nyelni sem tudtam. A kaputelefonos látogatásokba is elfáradtam 10 perc után. Vénásan kaptam az ételt és a gyógyszereket is, elviselhetetlen fájdalmaim voltak.
 
Ezen a ponton nagyon elfáradtam, és igen, megfordult a fejemben, hogy legszívesebben feladnám, nincs erőm már tovább küzdeni. Ha tudtam volna mi vár rám, talán bele sem vágok, kihasználom a 2-3 évet, amit ígértek, de ezt nem csinálnám újra. A mélypontok nem tartottak túl sokáig, rengeteget segítettek azok a gyerekek, akikkel a betegségem kapcsán találkoztam.
Apró kis emberek, akik kopaszon, kendővel a fejükön, mosolyogva várták a vérvételt.
Nem sírtak, nem sajnáltatták magukat. Belőlük sok erőt merítettem. Ők az igazi hősök.
Nem hiszek a véletlenekben, épp ezért azt gondolom, az sem lehet véletlen, hogy amikor a legborúsabb gondolataimmal aludtam el, a nagyszüleimmel álmodtam. Ők már nem élnek. Azt álmodtam, hogy nagyon szeretnék hozzájuk költözni a régi házukba, hogy újra együtt legyünk és megölelhessem őket. Tisztám láttam őket. Nem engedték, azt mondták nem mehetek még… Tudom, hogy velem voltak, és így tartották bennem a lelket, támogattak, és azt üzenték, nem adhatom fel! Nem adtam.
2014. 07. 10. életem egyik legszebb napja. A vérvételem eredményét a nővér egy nagy mosolygó fejű szívecskével ragasztotta a steril szobám ajtajára. Soha nem volt még smiley-nak akkora jelentősége. Beindultak a sejtjeim. Ha tudtam volna, ugrálok örömömben, hatalmas kődarabok szakadt le a szívemről, újra láttam a fényt az alagút végén.
A rémálom után nagyon lassan, de kezdett helyreállni minden. Először ettem egy kis levest, átkerültem a fél steril szobába, apró lépésekkel haladtam előre, de legalább haladtam.
10 hónap az életemből. 10 olyan hónap, amit nem tudok visszaadni, 10 hónap, amiben a legnehezebb a magány volt. Hogy végül mindig csak egyedül vagy, magadra számíthatsz, hiába van melletted család, barátok, a Te harcodat, csak te vívhatod meg, és a démonaiddal is neked kell szembenézned. Lelkileg nagyon megviselt, és annyira elfáradtam, hogy már telefonálni sem tudtam, mert csak sírtam. Hiába a jó hírek, kimerültem, minden tele volt a lassan visszanövő, de hulló hajammal, megfojtott a kórházi légkör. Iszonyúan hiányzik mindenki. Apával keveset beszéltem, nem keresett, és bár nem volt sosem igazán példaértékű apa-lány viszonyunk, borzasztóan szeretem, és nagyon hiányzott. Szükségem lett volna rá, de nem haragszom, tudom, hogy csak nem tudott mit kezdeni a helyzettel, hogy őt is megviselték az események, hogy így látott és félt, hogy elveszíti a lányát. Nagyon hiányzott.
07.24-én haza engedtek. Nagyon távolinak tűnt ez a nap, alig hittem el, hogy megtörténik. Felejthetetlen volt, amikor újra megölelhettem a családomat, a húgomat,  barátokat.
Persze ezzel még nem volt vége, szembe kellett néznem magammal, az emberekkel és néhányszor még visszakerültem a kórházba.
A tükörből egy idegen lány nézett vissza rám. A bőröm fakó volt, bebarnult, és foltokban kopott. Kopasz voltam, vékony, és a szemem sem úgy csillogott, mint rég. Nem csak magamat nem láttam a betegség nyomában, de sok barátnak vélt ember is kikopott mellőlem. Csak álltam, és azon gondolkoztam, mit tettem, hogy ezt érdemlem, és mikor élhetek teljes életet újra, lehet-e egyáltalán. De sikerült. Hosszú volt az út. Az emberek sokszor kegyetlenek tudnak lenni, megbámultak, sőt, volt, hogy megjegyzésekét is tettek amikor maszkban, kendővel a fejemen, vagy parókában mentem az utcára. 
Az idő segített. Megtanultam szeretni magam. Elfogadtam, hogy lefogyva, rövid hajjal is szép vagyok és értékes, hisz a testem változásai emlékeztetnek arra, amin keresztül mentem, és büszke vagyok erre.
Amikor 100 napos transzplantált lettem, egy fantasztikus rendezvényre mentem. Anna barátnőm testnevelés tanár volt, ezért a gyógykezelésének támogatására jótékonysági röplabda mérkőzést szerveztek. A meccs élő közvetítését kórházból nézte végig. Rengeteg ember gyűlt össze miatta, megindító volt látni az összefogást, végig a sírás fojtogatott, visszaadták az emberek jóindulatába vetett hitemet, és tudtam, hogy ha ennyi ember szurkol neki, biztosan meggyógyul majd. Érezni lehetett a szeretetet a lelátón. De a sors sajnos nem vette ezt figyelembe, Anna október 30-án, rengeteg szenvedés után, 29 évesen itt hagyott minket. Összeomlottam, nem tudtam felfogni, hogy ha nekem sikerült, neki miért nem, hogy nem tudom felhívni telefonon, hogy nem hallhatom a hangját.
A betegségemnek hála megismertem egy fantasztikust házaspárt is. Lilla leukémiás volt. A férjével is nagyon jó barátok lettünk, és amikor Lilla már nagyon rosszul volt, vele tartottam a kapcsolatot, ő számolt be szerelme állapotáról. Reménykedtünk, imádkoztunk. Ennyi maradt csak nekünk, a remény, de sajnos kevésnek bizonyult. Fantasztikus volt látni azt a szerelmet, és összetartást, a küzdelmet, amit együtt végigcsináltak. Igazán őszinte, feltétel nélküli szeretet. Lilla férje hősiesen harcolt a felesége mellett, a szívem szakadt meg, amikor az utolsó napon csak azt kérdezte tőlem, szerintem bent lehet -e Lillánál az utolsó percig...
Amikor az ember testközelből találkozik a halállal, és barátai mennek el, természetesen rengeteget gondolkozik a halálon, sorson, miérteken. Igyekeztem elhessegetni a gondolatimból, de sokszor inkább hagytam, hogy az összes lehetőség átmenjen a fejemen, átjárjon az érzés, mindent átgondoltam, így a steril szobában már egyáltalán nem féltem. Nem tudtam mi következik, ha vége az életemnek, de nem is érdekelt. Nem volt már félelem. Előre néztem, tudtam, hogy én leszek az erősebb, még ha néha el is gyengültem. De a barátaimnak és a családomnak pár szóban azért leírtam néhány gondolatot, ha esetleg bekövetkezne a legrosszabb. Azt akartam, hogy tudják, mit jelentenek nekem.
Ma, az eredményeim tökéletesek, 1 éves transzplantált lettem.
Hálás vagyok a sorsnak a betegségemért, de még inkább a gyógyulásomért.
Amikor semmi erőm nem volt, és minden mozdulat fájt, nem hittem, hogy valaha újra a barátaimmal fogok nevetni, és így, egy év távlatából már csak egy álomszerű élményként fogom felidézni a történteket. Az egész életem gyökeresen megváltozott, és átértékelődött minden. Dolgok, amikről azt gondoltam, hogy fontosak, semmit sem jelentenek ma már, és amik felett régen, a monoton hétköznapok mellett elsiklottam, ma a legfontosabbak.
Minden reggel hálás vagyok. Hálás, mert körülöttem van a családom, akik hősiesen csinálták végig velem az egész tortúrát, akik szerettek akkor is, amikor az elkeseredettségem miatt nem beszéltem velük szépen. Hálás vagyok a barátaimért, akik szintén végig kísértek az úton.
És hálás vagyok a tanulságokért, amikre a betegség megtanított. Hogy rengeteg a felszínes emberi kapcsolat, de mindemellett számtalan csodálatos ember van, akik önzetlenül segítenek a másikon. Hogy ma már tudom, túl rövid az élet ahhoz, hogy ne engedhessük meg magunknak, hogy egy picit önzők legyünk, kilépjünk rossz kapcsolatokból, kimondjunk érzéseket, gondolatokat, és megtegyük, amit szeretnénk.
És hogy a felszín mögött értékes dolgok rejtőznek. Nem az a fontos, hogy milyen szép ruhában vagy, vagy milyen hosszú a hajad, csak az számít, van -e elég szeretet a szívedben, és elég erős vagy-e ahhoz, hogy ha az élet feladat elé állít, szembenézz vele, vagy kezet nyújts annak, akinek segítségre van szüksége. Őszintén, önzetlenül. Ettől leszel csak valaki, a végén csak ez számít.
Elmondhatatlan nagy hálával tartozom a Kaposi Mór Oktató Kórház és a Szent László Kórház orvosainak, ápolóinak, a családomnak, a barátoknak.
De mellettük legesleghálásabb mégiscsak egy ismeretlen lánynak vagyok, aki megmentette az életemet. Az ő őssejtjeinek köszönhetem, hogy ma itt vagyok. Egy 21 éves, lengyel lány az én hősöm, aki amikor kiderült, hogy alkalmas donornak, vállalta a nem kellemes beavatkozást, azért, hogy egy ismeretlen életét megmenthesse.
Életben vagyok. Hálás vagyok minden pillanatért, amit a betegségem adott.
Szeretem magam, szeretem az életem, aminek ezentúl fontos része lesz az, hogy segítsek a betegeken, mert tudom mit jelent hetekig kórházban lenni reményt vesztve, és mennyit jelent egy segítségnyújtó kéz, de a legfontosabb: tudom, milyen felállni a padlóról, és mindent újra kezdeni. Köszönöm!


Kránicz Arabella napló feljegyzései alapján
Szabó Manuéla
(Forrás: Kránicz Arabella és Szabó Manuela engedélyével. Az eredeti cikk ITT OLVASHATÓ)
 


loading...